Ekkor voltam 17 éves. Az őszt egyedül töltöttem, nem is pasiztam, sem hosszútávú, sem alkalmi kapcsolatra nem vágytam. Facebookon megtaláltam egy srácot, akire már 9. osztályban azt súgtam egy osztálytársamnak, hogy hozzámegyek feleségül. És 3 héttel ezelőttig teljesen ebben a hitben voltam. Mert a sráccal találkoztunk néhány alkalommal, végül összejöttünk. Életem legcsodálatosabb 4 évét köszönhetem neki. Engem még senki nem szeretett úgy, mint... Kobold. Legyen Kobold. Én hülye meg nem tudtam értékelni. Teljes valómban elfogadott úgy, ahogy voltam. Dohányozva, bolond családdal, sőt, még akkor is, mikor meghíztam mellette. Soha nem tudtam elfogadni önmagam, mert mindig az volt bennem, hogy meghíztam, löttyedt vagyok és undorító, egyszerűen nem értettem, hogy hogy szerethet ennyire, és miért tetszem neki. Azért ő is picit lüke volt, mert most, szakítás után 3 héttel elmentünk együtt sörözni, és elég sokat beszélgettünk a kapcsolatunkról. És most mondta el, hogy azért tetszettem neki meghízva is, meg akárhogyan, mert látta, hogy boldog vagyok. Hiába nem fogadtam el a testemet, de neki az tetszett bennem, hogy boldog voltam mellette, vele. És azt mondta, ilyenkor semmi más nem számít.

És most is bőgök, ahogy írom ezeket a sorokat. Tökéletesen tudom, hogy teljesen máshogy is lehetett volna alakítani ezt a kapcsolatot. Mind a ketten elszúrtuk. Én úgy érzem, hogy 150%-ot adtam bele a kapcsolatba, ő meg mondjuk 80 körül. Ezt ő is tudja, és sajnálja. De ő kiszeretett belőlem. Elképesztően, elmondhatatlanul, elviselhetetlenül fáj. Gondold el, hogy az az ember, aki köré az egész jövődet építed, aki minden tervedben ott van melletted, egyik napról a másikra kitörlődik a jövőbeli elképzeléseidből, elhomályosul, aztán egyszer csak eltűnik. Hiányzik minden kis apróság, hogy amikor tanulok ott ül mellettem, csendben gépezik, de ha megkérem akkor kikérdez. Amikor éjszaka dörög egy nagyot az ég, vagy rosszat álmodom, odabújhatok a hátához, ő meg morog egyet, de azért odafordul és átkarol. Amikor csak úgy elvisz moziba, én pedig kicsípem magam, ő meg megjegyzi, hogy de jól nézek ki. Vagy amikor csak úgy simán odaszól napközben, hogy milyen gyönyörű vagyok. És hülye-hülye-hülye-hülye voltam, hogy nem értékeltem. Ha újrakezdhetném, egészen máshogy csinálnám. Egyetlen dolog vigasztal (na jó, semmi nem vigasztal), hogy egy csodálatos barátot szereztem a személyében. Most olyan vagyok, mint a kisgyerek a boltban, mikor hisztizik, hogy nem kaphat meg valamit. Nem érdekel, hogy lesz jobb, meg Istennek sokkal jobb terve van velem. Nekem Ő KELL, Ő KELL, Ő KELL! És minden 'járuléka': a gyönyörű együtt töltött pillanatok, az összebújások, a randik, a közös kajálások, az utazások, kirándulások, kézen fogva sétálások, sőt, még a hülyeségei is.

Most pénteken, mikor együtt söröztünk, teljesen véletlen úgy alakult, hogy nem volt hová mennem aludni. Ő pedig felajánlotta, hogy aludhatok nála, teljesen baráti alapon. És valóban, abszolút semmi nem történt köztünk, feküdtünk és aludtunk egymás mellett, majd reggel hazajöttem. (Ja, amúgy az utolsó évben együtt éltünk, ez is baromira megnehezíti a dolgot.) És mikor leszálltunk az éjszakai buszról, hogy hazasétáljunk hozzájuk, megszokásból nyújtotta a kezét. Én nevetve mondtam, hogy hihi, nem adom a kezem, ő mosolyogva bocsánatot kért. Én meg belül zokogtam. Ez az érzés széttép belülről. Mások előtt tök erős vagyok, és már túl is lendültem a szakításon, és tök hepi minden. Aha, a lónak a... fülét! Elmegyek suliba, hihihi-hahaha, elmegyek gyülibe, hihihi-hahaha, itthon anyuékkal beszélgetek, hihihi-hahaha. Aztán amikor este egyedül maradok, és becsukom magam mögött az ajtót, akkor egyszerre tör ki belőlem az aznapi bőgés-adag. Nálam amúgy is minden sírással jön ki, még az öröm is. De ilyenkor elképesztő hisztérikusan tudok zokogni. Régen a pszichológusom azt mondta, a sírás haver. Persze, tök jó amikor kijön a sírás, meg álomba sírom magam, de egyáltalán nem érzem magam megkönnyebbültnek utána. Nem tudom, mit tehetnék. Hiányzik. Úgy érzem, hogy nem bírom nélküle. De muszáj, mert sajnos sehogy nem lehet visszacsinálni... Annak idején 'egy testté lettünk', és úgy érzem, egy lélekké is, nem volt ő, meg nem volt én, hanem MI voltunk. És most mintha félbeszakítottak volna, a másik felem eltűnt mellőlem egyik napról a másikra. Egy szó jut eszembe erről: KÍN.

Hát itt tartok most. Manapság divatos kifejezéssel élve szingliként, alkoholista anyuval, a hugommal, a nevelőapámmal, az alkoholista nagynénémmel, az ex-rákos nagymamámmal meg egy kutyával egy lakásban élve, keresztényként. A jelenlegi körülményekről majd holnap, azt hiszem, mára bőven elég volt belőlem. :D