Anyunak meglágyult a pici szíve, kaptam orbáncfű kapszulát, jeee! Remélem, megint helyrejövök tőle. :)

Plusz boldogsághormon: tegnap megint találkoztunk az exemmel, elintéztük a karácsonyi bevásárlást, vagy legalábbis egy részét. Tök jó kis saját készítésű dolgokat találtam ki, remélem, az érintettek örülni fognak neki. Nem volt ölelgetés, meg kedves szavak, meg miegymás, de egy csomó feszkót ki tudtam beszélni magamból, és tényleg érdeklődve hallgatta, és megint úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Viszont ez az érzés ezúttal még most reggel is tart. :)

Annyi megoldás jut eszembe, hogy ezt meg azt lehetne csinálni, hogy javuljanak a körülmények, de végső soron mindig arra jutok, hogy 'csak' imádkozni kell érte. Mert mikor Isten lábai elé helyezek MINDENT, akkor meg aztán tényleg-tényleg úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Amikor imádkozom, és be nem áll a szám (bár legfőképpen azért, mert nem hagynak itthon nyugtot, ezért gyorsan el kell hadarnom a dolgokat), akkor annyira körül tud venni azzal a végtelen szeretetével, vagyis inkább szerelmével. Leírhatatlan.

Nem vagyok tökéletes, és itt a földön senki nem az. De Őt nem érdekli, tudod? Nem az érdekli, hogy mennyire vagyok/voltam bűnös, hanem az, hogy elhiszem-e, hogy igenis VAN megváltás a bűneimből Jézus Krisztusban. És igen, elhiszem. És nem vagyok hajlandó befogni a számat, még ha csak egy-egy közösségi hálón megosztott dicsérettel is, de igenis hirdetni akarom, hirdetnem KELL az Örömhírt. Nem (csak) azért, mert meg van írva, hanem inkább azért, mert belső késztetésem van rá.

És akármennyire is padlón vagyok, és elegem van mindenből, és igen, ronda dolgokat is szoktam mondani (csúnya beszéd és káromkodás közt van különbség - szerintem), és nem élek tökéletes életet, de tudom, teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Istenhez mindig visszafuthatok, akármi hülyeséget is csináltam, és Ő meg lehajol, és kitárja a karját, végtelen szeretettel várja, hogy odafussak a karjai közé. Ő maga egy csoda!

Szóval voltam pszichiáternél, megerősítette a feltevésemet, hogy ja, ez depresszió. Felírt egy hangulatjavítót amit nem voltam és nem is vagyok hajlandó bevenni, eleget tanítottak róla, hogy mennyi mellékhatása van, plusz volt 'szerencsém' élőben is tapasztalni. Mondta, hogy menjek el pszichológushoz, de még mindig nem tudom kifizetni. Úgyhogy elkezdtem szedni az orbáncfű-kapszulát. Egy hónapig szedtem, és tényleg segített. Nem szoktam rá, gyógynövényre lehetetlen rászokni, de azért érzem, hogy elfogyott.

Olyan hatást váltott ki belőlem, hogy ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, akkor őszintén mosolyogva tudtam mondani, hogy köszönöm, alakulok. Mert tényleg így éreztem. Aztán kb. 2 hete elfogyott, nincs pénzem újat venni, anya meg nemes egyszerűséggel nem vesz. Ami amúgy érthető, nem az ő problémája, én meg nem fogok érte hisztizni, mint a kisgyerek a csokiért. Csak annyi, hogy most megint fostengerben vagyok. Semmi extra, csak ilyen napi 2-3 órát elbőgicsélek magamban, meg egyre hülyébb gondolatok cikáznak a fejemben, amit még ide sincs merszem leírni.

Beszélni még mindig nem tudok senkivel erről. Úgy értem, Isten ott van, hogy beszélgessek vele, de igenis igénylem az emberi társaságot, beszélgetést is. Ja, erről jut eszembe: a nagy barátnővel is megromlott a kapcsolatunk, egyszerűen csak talált 2 új barátnőt akik nem húzzák le az életkedvét. Tök őszintén mondom, hogy megértem. De azért szarul esik. Úgyhogy most aztán tényleg-tényleg egyedül maradtam.

Anya mindig mondja, hogy hát tuuudooooood, ha van valami, nekünk mondhatooood, a családunk azért van, hogy egymás mellett legyüüüünk, tuuuuuudoooooood. Aha. Itt a nevelőapám, aki csak akkor normális (pl. néhány napja), mikor anya megfenyegeti, hogy elküldi innen a francba. Tudjátok, elég gyakori köztük a veszekedés, anya kb. évente 2-3 alkalommal találja ki, hogy na most akkor elküldi. De a kedves nevelőapának ma sikerült beszólnia egy olyan dologra, amihez abszolút nincs köze, pontosan arra, hogy kupi van a szobámban. A múltkor csináltunk egy nagytakarítást, azóta rendet tartottam, de mióta lelkileg megint a béka segge alatt vagyok, azóta nincs kedvem rendet tartani. Vagyis inkább úgy fejezném ki, hogy nem tartom saját magamat annyira, hogy megérje az én kedvemért rendet rakni. Más kedve meg nem érdekel.

Na, ki van még? Ott van még a hugom a maga kis 13 évével, nyilván nem neki fogom mondani a dolgaimat. Teher lenne neki, meg kamasz, meg érzékeny, meg blabla. Egyszer próbáltam neki elmondani, hogy éppen akkor mit éreztem, ő meg tök kukán ült és nézett. Nem egy pszichológus alkat. Akkor ott a nagynéném, akinek a Xanaxra való ivászata már addig fajult, hogy egy átlagos nap délutánján már nem érteni amit beszél. Hööleeemöldenööö. Nagyjából eddig terjed a kommunikációs készsége. És ott van még anya, akinek valamelyik nap szerettem volna elmondani, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Akármennyire is nem hihető, de nem csak az van bennem, hogy hú de szar nekem, hanem bazisok érzés, érzelem, gondolat kavarog bennem. Ő meg közölte, hogy ez őt nem érdekli. Ennyit az összetartó családról, meg a mondjadhabajvan-ról.

Szóval most az van, hogy az exemmel még mindig beszélünk minden nap, néha találkozunk is egy kajálásra, és tök jól elbeszélgetünk mint két barát, és becsszó, nekem ez TÉNYLEG jót tesz, legalábbis jobbat, mintha nem beszélnénk egy mukkot sem. Láthatóan ő is jól érzi magát a társaságomban, és ennek nagyon örülök. Meg annak is örülök, hogy megy tovább a kis élete nélkülem is. Örülök, de attól még elviselhetetlenül fáj. Akárki kérdezi, rávágom, hogy persze, túl vagyok rajta, minden oké. Sőt, általában még vigyorgok is mellé. De közben meg, ha valaki rákérdezne, hogy tényleg? Akkor biztos, hogy kibuggyanna belőlem a zokogás. Nem, semmi nincs oké te idióta, gondolkozz már! Mindenemet őköré építettem, ő volt a mindenem itt a földön, és egyik napról a másikra elveszítettem. Normális vagy, hogy lennék már jól?

És amikor egy-egy kiborulásomat leírom neki, mondjuk anyáék miatt, vagy apuval volt valami, vagy akármi, akkor mindig próbál megnyugtatni, és mikor személyesen találkozunk és beszélgetünk, néha magától megölel, és azt mondja, hogy ő most jól megszeretget, hogy tudjam, hogy igenis szeretni való vagyok, és azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor azért egy picikét elhiszem neki, és nyugodtabban alszom. Persze másnap reggel felkelek, és rájövök, hogy nem lett minden rendben, de olyan jó néhány órára elhinni. Ő az egyetlen, akinek elhiszem. És még mindig kínzóan hiányzik, az, hogy itt feküdjön mellettem, hogy hozzábújjak és a mellkasán aludjak el, vagy hogy simogassa a hajamat... Épp tegnap jutott eszembe, hogy talán mikor náluk laktam, akkor is ott volt előttem a lehetőség, hogy bömböljek egész nap, de volt egy fénypontja a napnak, amire érdemes volt várni, hogy ő hazajön este, befekszik mellém és megpuszil. Most mire várjak? Hogy a húgom este befeküdjön mellém és a maga kis bunkó stílusában nyomja a baromságait? Hát arra aztán tényleg megéri várni... Ja, és amúgy rájöttem, hogy a húgomnak nincs rám annyira szüksége, mint gondoltam, sőt! Eddig mindig úgy gondoltam a helyzetemre, hogy az egyetlen dolog amiért megéri itt lennem az az, hogy neki szüksége van rám. Hát most jól seggbe lettem rúgva, mert a gyerek le se tojja a fejemet, elvan a maga kis világában, csak este jön át, hogy nézzünk sorozatot aztán aludjunk. Napközben meg pont nem érdekli, hogy itt van valami idegen a szobában, akit néha lát, hogy kimegy cigizni, és akkor is olyan mint egy élőhalott.

Amúgy tényleg olyan vagyok, ezek a lelki izébizék kihatnak a fizikai állapotomra is. Nekimegyek az ajtófélfának meg ilyenek. Pedig nem iszom semmit, tényleg! :D

És most megint kezdődnek a vizsgáim - illetve már nagy részét letudtam, hála Istennek! -, megint fokozódik az egyébként sem kevés stressz. Amiről nyilván én tehetek. Nem értem, mi a francért foglalkozom én mások véleményével?! Komolyan, ha lazán le tudnék tojni mindenkit, sokkal könnyebb életem lenne. MIÉRT nem tudok megszabadulni ettől a rohadt álarctól, hogy mindig azt az oldalamat mutassam, ami a másik félnek éppen tetszik? Rohadtul idegesítő.

Szóval tanulás. Nincs sok vizsgám ebben a félévben, de ami van, az olyan sűrűn, hogy valóban non-stop tanulást igényel, ezért egyeztettem a gyüliben a fő technikai emberkével, hogy csak kéthetente tudok járni, mert rengeteget kell tanulnom. Neki meg az volt az első kérdése, hogy 'egyéb kifogás?' De basszus, miért nem értik meg az emberek, hogy TÉNYLEG nem érek rá bemászkálni vasárnap?! Úgy értem, amikor ott vagyok, az tök jó, de (hangsúlyozom) CSAK AZ UTAZÁS 3 és fél órámba telik. Ráadásul minden vasárnap reggel vagy negyed órát kell várnom a Blahán a buszra, és az alatt a negyed óra alatt kérnek egy szál cigit, elkérik a tollamat és nem adják vissza, kérnek egy kis aprót, és el akarnak vinni egy körre. Roppant kellemes amúgy...

Úgyhogy ez meg a másik amit nem értek, hogy az emberek miért feltételezik mindig a legrosszabbat? Nem ellógni akarom a gyülit, igenis szeretek ott lenni, és tudom, hogy nagyon jó hatással van rám. De egyszerűen nem fér bele.

Ja, amúgy félreértés ne essék, aki kérdezte ezt a kifogásos dolgot, őt nagyon szeretem, a feleségével együtt. Facebookon elég sokat szoktunk beszélgetni, elképesztő kedves emberek, és amúgy megértőek is a hülyeségeimet illetően, csak ez a beszólás egy kicsit betett. És azt is mondták, hogy nagyon a szívükön viselik a sorsomat, amit rendesen meg is könnyeztem. Ők azok, akik egyrészt korban is közelebb állnak hozzám mint a többség, másrészt látom rajtuk, hogy őszintén gondolják azt, amit mondanak. És lehet, hogy nagyképűnek tűnik ez a kijelentés, de igenis szükségem van arra, hogy azt érezzem, hogy értékes vagyok. És ezt tőlük megkapom.

Meg az exemtől is, csak hát mint tudjuk ő ugye már nem szerelmes. Mázlista. Vagy nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, azt tudom, hogy elképesztően fájdalmas a pici szívemnek amikor eszembe jut. Hogy egyszerűen már nincs. Ő van meg ÉN vagyok, MI már nincs. Nem tudom pontosan leírni, hogy ez testileg milyen érzés, de azért megpróbálom. Bármikor amikor eszembe jut, ugrik egyet a mellkasom előre, hirtelen kiugrik belőlem az összes levegő, gombóc lesz a torkomban, és könnybe lábad a szemem. De tök ügyesen megtanultam leplezni, úgyhogy ha vele vagyok, soha nem sírok. Nem kell róla tudnia, hogy nekem szar. :) ...És azt hiszem, ez már a mottómmá vált.

Szóval... Azt sem tudom, hol kezdjem, mert ha az elején kezdeném, egy regényt teleírnék. Úgyhogy nem totojázok.

Szombaton beszéltem anyával, nagy-nagy beszélgetésünk volt, és elmondtam neki, ami bennem volt: depressziós vagyok, és szakemberhez szeretnék fordulni. Így van.

Ez nem légből kapott ötlet, és nem is azért 'fogom rá', mert éppen most ezt tanuljuk, sőt, nem is a szakítás miatt van. Már majdnem egy éve tart, csak a szakítás rádobott egy lapáttal. Az eddigi párom is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi a problémám, de rajta kívül senki. Persze, mikor nagyon durván a padlón voltam, hiába próbáltam leplezni, észrevették az emberek, hogy valami nem oké, én meg lerendeztem annyival, hogy ja semmi, csak egy kis depis hangulat, hihi. Közben belül zokogtam. Mindig zokogok belül. Mint mondtam, álarcot viselek. Mikor felmerült bennem a depresszió, mint gondolat, először azzal győzködtem magam, hogy áhh, ez nem létezik, nincs olyan, hogy depresszió. De van. Aztán azzal, hogy áhh, én nem lehetek depressziós. De igen.

Mikor ez az egész elkezdődött, mondom, majdnem egy éve, akkor megfogadtam, hogy fél évet adok magamnak. Ha ennyi idő alatt nem sikerül kimásznom a szakadékból ima és önerő segítségével, akkor szakemberhez fordulok. Hát, végül most jutottam el idáig.

Nem akarom többé magamba fojtani, nem akarok többé egyedül küzdeni ezzel a 'Szürke Szörnnyel' (mert én így hívom). Nem bírok el vele egyedül. Olyan, mintha egy nagy szürke fátyol lenne a szemem előtt, és annak a szürkesége minden dologra, személyre, tárgyra, helyre rávetül. Semmi nem érdekes, semmi nem jó és semmi nem rossz. Bennem pedig határtalan üresség tátong. Nem vagyok senki és semmi, nem élek, csak létezem a szürke világban, a szürke szobámban, a szürke családtagjaimmal, a szürke kis világomban.

Gyűlölöm, ha menni kell valahova. Az iskolában már vagy egy hónapja nem jártam, és már az sem érdekel, ha emiatt bukom az évemet. Na bumm. Pedig korábban a gyógypedagógia volt minden álmom.

Gyűlölöm, hogy enni kell. Mert a szakítás volt az, ami a szakadék szélén rúgott belém egy jó nagyot, utána 3 hétig abszolút semmit nem ettem, egy hete viszont eszem ilyen kisebb dolgokat. Rosszul vagyok attól, hogy a számban van valami, amit meg kell rágni és le kell nyelni.

Gyűlölöm, hogy másoknak semmi nem jó. Mármint, szívesen segítek (oké, mostanában nem.), de ha már segítek, akkor ne az legyen már az első, hogy miért így csinálom, miért nem úgy.

Gyűlölöm és megvetem azt az embert, akivé váltam. Kifejezetten nem kedvelem Mester Tamást, de hogy az ő szavaival éljek, 'az aki voltam, egy fényképről néz vissza rám'. Nagyon megváltoztam negatív irányba. Csak egy apró példa: a húgommal úgy beszélek amikor rám jön az ötperc, mintha a fenekemből rángattam volna ki. És mindig is megvetettem az ilyen embereket. Az előbb is volt vele egy kis beszélgetés, megkért valamire, de nem tetszett neki ahogy csináltam, a kamasz stílusában szólt hozzám, én meg undorító agresszív stílusban. Aztán bejöttem a szobámba és zokogtam. Nem tudok mást mondani, GYŰLÖLÖM azt akivé váltam. Akárhány ember lát engem mostanában, és akármit is gondolnak rólam, én utálom a legjobban azt, hogy ilyen vagyok, és én akarom a legjobban, hogy levetkőzzem magamról ezt az undorító embert. Hányni tudnék saját magamtól.

Bocsi, kicsit elragadtattam magam, de ez van, ezt érzem...

Szóval, szombaton anyának mindezeket elmondtam, ő persze teljesen kétségbe esett, de nem kell, és itt felhívnám mindenki figyelmét, hogy nem kell kétségbe esni, nincsen semmi baj, ez is olyan betegség, mint a nátha, csak kicsit nagyobb a súlya, és tovább tart. 3-ból 1 ember élete során legalább egyszer beleesik. A depressziónak két kimenetele van; ha az ember folyamatosan magába fojtja, nincs kivel megbeszélnie, kibeszélnie, nincs olyan ember, akivel maximálisan őszinte lehet, akkor nemes egyszerűséggel öngyilkos lesz. És van a másik verzió, amikor az ember felismeri, hogy segítségre van szüksége, még mielőtt hülyeségeken gondolkozna. Régen volt öngyi kísérletem, nem sikerült, de akkor megfogadtam, hogy soha többet nem próbálkozom. Szóval nyugizzon mindenki, semmi gáz, ki fogok ebből mászni, csak kell egy okos ember, aki megmondja, mit csináljak.

Ja, a szombati vallomás után vasárnap egész nap anyuékkal voltam, terápiás jellegű volt, nevetgéltünk, csak simán szerettük egymást. Csak a nevelőapám néha beleharákolt a képbe, az mindig bal lábbal kel fel, és ha látja, hogy mi jól elvagyunk, FÉLTÉKENY lesz. Hát nem gyökérség?! Mindegy.

Ma voltam a háziorvosnál, azzal nyitottam, hogy elég nehéz erről beszélnem, de szeretnék segítséget kérni, és ebben a pillanatban el is bőgtem magam. Én ilyen csodálatos orvossal még soha nem találkoztam, megvárta míg kizokogom magam és el tudom mondani, mi a problémám, meg simogatta a hátam, tényleg elképesztő pasas. Ha néhány tízessel fiatalabb lenne... Na mindegy. :D Szóval, kérdeztem, hogy működik-e itt a kerületben TB alapú pszichológus. Mondta, hogy nem. Mondom akkor ne is álmodjak ingyen pszichológusról? Ne. Úgyhogy így finom kezdetnek beutalt a pszichiátriára, a beutalóra már rá is írta, hogy depresszió szindróma. Nem szarozik. Csütörtökön megyek, a barátném elkísér, hogy ne kelljen egyedül mennem. (Mondtam már, hogy gyűlölök bárhova is menni?) Úgyhogy majd hozom a helyzetjelentést.

És tényleg, komolyan mondom mindenkinek, aki aggódik: NE AGGÓDJATOK! :D Rendbe fogok jönni.

Ja, és ez nem azt jelenti, hogy nem bízom az imákban. Csak lehet, hogy azért nem kaptam még választ az imákra, mert Isten is úgy tervezte, hogy menjek el a pszichiátriára, mert annak is lesz valami következménye. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

És ezúton is bocsánatot kérek mindenkitől, aki előtt játszottam a jópofit meg a hepi kislányt. A 'jól vagyok, köszönöm' választ mindig is egyszerűbbnek éreztem, mint a fentieket plusz még tízszer ennyit elmesélni az egyszerű 'hogy vagy?' kérdésre. Szóval bocsi, de asszem' ti jártatok jobban. :D Meg azt hittem, egyedül is megbírkózom a 'Szürke Szörnnyel'. Hát nem. De legalább már belátom. Csütörtökön megírom, mi volt. :)

Na jó, azért Freddy Krueger nem volt benne, de elég para volt.

Tudvalevő, hogy a szomszéd lakásban lakik egy házaspár. Vagyis csak lakott, mert tegnap kilakoltatták őket. A férj rendőr volt, most olyan 45 év körüli masszív alkoholista, nem dolgozik, a feleség tartotta el kettejüket, meg a piát. Nagy pakolászások voltak tegnap, nem is tudtam, mi történik, csak azt láttam, hogy az emeletünk tele van hűtőkkel, szekrényekkel, meg ilyenekkel. Aztán a Banya (tudod, a nagynéni) mondta, hogy találkozott a feleséggel, aki amúgy irtó kedves, cuki nő, és mesélte, hogy bizony kilakoltatják őket, mert nem tudtak fizetni nagyon rég óta. Nem akarok ítélkezni, kívülről könnyű okosnak lenni, és ha valaki, akkor én nagyon tudom, milyen nehéz egy függőségtől megszabadulni, de akkor is! Ha a férj nem ivott volna, hanem dolgozott volna helyette, akkor talán tudtak volna fizetni. Vagy oké, ne dolgozzon, de akkor se az asszony büdzséjét csapolja az alkohol miatt. Na mindegy. Egyébként mindketten elég gyakran csengettek be hozzánk, hogy adjunk már kölcsön egy ezrest, amit amúgy vissza is kaptunk, csak néha kicsit késtek vele, vagy hogy adjunk már egy pár szál cigit. Segítettünk is amiben tudtunk, de amióta a férj ilyen masszívan iszik, azóta csak az asszonynak segítettünk.

Néhány hónappal ezelőtt a feleség átjött beszélgetni, és nagyon-nagyon őszintén beszélt a problémáikról, mi pedig megjegyeztük, hogy nem is tudjuk, hogy bírja a férje mellett. Azt mondta, igazából csak azt várja, hogy a pasas mikor patkol el. Szép is ez a szerelem. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok, mi a háttérsztori.

Szóval, tegnap kilakoltatták őket, fogalmam sincs, hova vitték a cuccaikat, és a feleség hova ment lakni, de az biztos, hogy a férj sem tudja, mivel az asszony telefonja ki volt kapcsolva - valószínűleg azért, hogy a férje ne érje el.

Egyszer csak azt láttuk, hogy az üres lakás előtt téblábol a hapek, persze seggrészegen, elmegyek mellette és berúgok, ennyit az állapotáról. Becsönget. Jó, biztos cigi kell neki. Neeem, neki a létező legnagyobb csavarhúzónk kell. Gondoltuk, valami bútort nem tudtak kiszerelni, azért kell neki. Aha... 5 perc múlva kinéztünk, és a lepecsételt ajtójukat próbálta feltörni. Banya kirontott, nem túl nőies stílusban megkérdezte a pasastól, hogy ugyan miben mesterkedik, óvatosan cselekedjen, mert elviszik a rendőrök. Az előző mondat helyébe mindenki azt képzel, amit gondol - a fantáziátokra bízom. Kikapta a kezéből a csavarhúzót, majd visszajött a lakásba. Nagyjából 5 perc múlva csenget a szomszéd, most 10 percre szeretne bejönni. Ő ugyan ide nem jön be. Oké. 10 perc múlva újabb csengetés, egy 2000 forintos bankjegyet lobogtat, kér egy doboz cigit. A témában nem jártasak kedvéért mondom, hogy egy doboz cigi a boltban 1000 forint körül mozog. Nincsen cigink, bocsi, szia. Hát ha annyira dohányozni akar, és van fölös 2000 forintja, menjen le és vegyen magának. Persze nem ment le, mert ő a lépcsőházban akart dohányozni. Mindegy.

Ezen a ponton már fontolgattuk, hogy rá kéne hívni a rendőrséget, mert egyrészt jogtalanul tartózkodik a lépcsőházban, másrészt a 10 percenként csengetés már igenis zaklatásnak minősül. Aztán rájöttünk, hogy ha kijönnek a rendőrök, a szomszéd elhagyja a házat, de amint látja, hogy elmennek a rendőrök, már jön is vissza.

Aztán hazajött nevelőapám - aki egyébként biciklivel jár munkába -, majd megint csönget a szomszéd. Hú mondom ebből baj lesz. Kimegy (nevezzük Zsoltinak) Zsolti, a nevelőapám, kinyitja az ajtót, finom 'mitakarsz' kérdéssel. Szomszéd kérdezi, hogy mennyi erő van a bicikliben. Ha valaki érti a kérdés tartalmát, kérem, kommentben jelezze, hogy mi az. Köszönöm. Zsolti jelzésértékkel megjegyezte, hogy a bicikli még hagyján, de őbenne mennyi erő van! A szomszéd kapva kapott az alkalmon, mondta, hogy ez csodás, ugyanis egy ajtót kellene kinyitni. Zsolti persze nemet mondott, nem akart ő ebbe belekeveredni, majd becsapta az ajtót. 10 perc múlva újabb csöngetés, megjegyzem, hugom már tök idegbeteg volt. A szomszéd szeretne bejönni vécére. Hát nem jöhet be, és ha még egyszer csenget, baj lesz - mondja Zsolti. Na, ettől be is ijedt a pasas, többet nem csöngetett. Néhányak számára talán kegyetlennek tűnik, hogy még vécére sem engedtük be, de az ember a lábán nem bírt megállni, ráadásul alapvetően agresszív típus, szerintem ilyen embert senki nem enged be szívesen a lakásába, akár vécére, akár bárhogy.

Attól féltünk, hogy itt fog éjszakázni, mert egész délután, egészen estig itt ült a lépcsőn a lépcsőházban, de végül eltűnt valahová, úgyhogy megoldódott a probléma. De azért elég ijesztő volt, remélem, nem is jön vissza. A házasságukról meg szerintem mindent elárul, hogy a feleség se szó, se beszéd, fogta magát és lelépett. Remélem, normális emberek költöznek majd a helyükre.

Amit tegnap ígértem... :)

Szóval, 4 éves kapcsolat után túl vagyok egy szakításon, ez 3 hete történt, és még mindig szar. Ami a legszarabb, hogy a legjobb barátnőm, aki nem egy 'visszafogott' típus, elég sokat cseveg az exemmel. Ha bármi történik köztük, nekem végem. Legalábbis most így érzem.

Ugye írtam, hogy sokan lakunk együtt, összesen hatan + egy kutya, 2 és fél szobában. Szóval picit necces, picit alkalmazkodni kell, picit rohadtul elegem van. Úgy érzem, hogy a nagynéném többet jelent édesanyámnak, mint én. Egy apró példa: anya bement a nagymamám szobájába beszélgetni, én meg véletlen meghallottam, hogy mama azt ecseteli anyának, hogy milyen rossz hatással vagyok Hisztire (tudjátok, a húgomra) mióta hazaköltöztem. Aztán kimentünk az erkélyre cigizni, és mondtam anyunak, hogy nagyon szívesen elköltözöm, hogy Hiszti ne 'torzuljon' miattam, csak egyedül nem tudok fenntartani egy lakást, de ha minden jól megy, jövőre összeköltöznék a barátnőmmel, persze ha összejön a munka amire jelentkeztem. És akkor a nagynéném belevág, hogy ő is elköltözik, mert ő fenn tudna tartani egy albérletet a fizetéséből. Amúgy 5 éve költözött ide, úgy, hogy előtte 10 évig felénk se szagolt, egyszer csak lecuccolt ide, mondván, hogy a párjával szétmentek, de leges-legfeljebb 1 hónapig marad, amíg nem talál albérletet. Azóta itt eszi a fene. Na mindegy, kanyarodjunk vissza oda, hogy beböfögte, hogy ő bizony el tud költözni egyedül. Anya le se szarta, hogy én is költöznék, rögtön a kedves húgának mondta, hogy neeee, ne menj el, nem bírom nélküled! Szóval ilyen szuper a kapcsolatom anyuval. Vagyis alapvetően jó a kapcsolatunk, csak VALAMIÉRT úgy érzem, hogy háttérbe szorulok. Értem én, hogy a húgáról van szó, de basszus, a gyereke vagyok, haló! Mindegy. De legalább ez oda vezetett, hogy most a Banya komolyan fontolgatja az albérletet, van is egy egész olcsón, és az egyik munkatársnőjével költöznének össze. Ja, ez meg a másik, a kifogás, hogy ő még soha nem élt egyedül, függetlenül, önállóan. Az ég szerelmére, 41 éves, nem kéne már elkezdeni?! Kiakaszt. Minden nap van valami baromság amivel felhúz. Alapvetően elképesztően ultraszociális emberke vagyok, imádom az embereket, beszélgetni velük, meg tényleg mindenkihez kedvesen, szeretettel állok hozzá. De a Banya minden nap képes valamivel az égbe dobni a vérnyomásom. Mindegy.

Megjátszom magam. Megjátszom itthon, hogy boldog vagyok, megjátszom a suliban, hogy semmi gond. Mikor a kedves barátnőm meséli, hogy az exemmel miről beszélgetnek, mosolygok, jaj de jó, jaj de szuper. Ne mondd, hogy mondjam el neki, hogy érzek, mert már mondtam. Nagyon őszintén. Ő meg azt mondta, szeret annyira, hogy akkor innentől kezdve nem fog vele beszélgetni, ha ennyire bánt. Azóta is vígan eltársalognak. Ennyire szeret. Paff. De muszáj vagyok belé kapaszkodni, mert már csak ő maradt nekem. És ragaszkodom is hozzá, mert ettől eltekintve tök ugyanolyanok vagyunk, nem tudom elmondani, hogy milyen kapcsolat van köztünk, de olyan mélységekben van, hogy ha nekem fáj valamim, és nem is mondom ki, ő mondja, hogy neki pont ugyanott fáj, mint nekem. Szóval fura, meg egy picit talán ijesztő is. :D

Egy picit a gyüliben is megjátszom magam. Illetve oda nagyon csúnya és erős szó ez, mert ha valaki rákérdez, hogy mi van igazából, akkor elmondom. Ne érts félre, ugyanúgy keresztény vagyok, mint ők. Csak nekem nem abban merül ki, hogy nem beszélek csúnyán meg nem dohányzom, meg mindenkinek az arcába vigyorgok. Vagyis de, mert felvidít ha ott vagyok, de akkor az őszintén jön. :D Nekem abban merül ki a kereszténység, hogy Jézus Krisztust követem, és a Mindenható Istennel mindennapi közösségben élek. És ja, előfordul, hogy káromkodom, de istenkáromlást még soha senki nem hallott tőlem. És ja, dohányzom, de ez abszolút semmi időt nem vesz el abból, amit én Istennel töltök. És megint csak ne essen félreértés; nem bátorítok senkit a káromkodásra vagy a dohányzásra, attól még, hogy nekem belefér, nem biztos, hogy másnak is. Csak akárki olvassa, arra kérem, hogy ne ítélkezzen felettem, mert nem lát bele az életembe. Vagyis így a blog olvasása közben egy kicsit igen, de naaaaaa. :D Szóval ott tartottam, hogy gyüli. Nem titkolom, hogy újra dohányzom, vagy hogy néha káromkodom, csak nem verem nagy dobra, nem akarok senkit megbotránkoztatni. És van egy ember ott, akit nem szeretek. Egyszerűen hiába próbáltam meg szeretettel közeledni felé, nem megy. Valószínűleg ez változni fog idővel, vagyis nagyon remélem, mert ha nem, akkor ez így nagyon nem lesz jó. És ezt sem titkolom. Ha rákérdezne, hogy figyelj ide Kicsi, te szeretsz engem? Megmondanám, hogy nem. És azt is megmondanám, hogy nem tudom miért, nem tudom elmondani, egyszerűen csak ezt érzem. Nem érzem jól magam, ha a közelemben van, nagyon kellemetlen. Na mindegy, ez is hozzám tartozik...

Ma az egyetemen véletlenül egy csoportba (vagyis duóba) kerültem egy olyan lánnyal, aki keresztény, és nagyon kedves, és kiderült, hogy decemberig együtt fogunk dolgozni egy projekten. Remélem, olyan jól fog menni, ahogyan elképzeltem. :) Jaaa, és a szakítás óta, hogy ne látsszon rajtam minden nap a kisírt, feldagadt szem, ezért sminkelni szoktam. Nem vészes, csak finoman kihúzom feketével a szemem, és ennyi. Ápol és eltakar. :) Ma viszont nem volt időm sminkelni, és mikor kiléptünk a teremből, akkor mondta a lányzó, hogy amúgy milyen szép vagyok smink nélkül is. Annyira nagyon jól esett... :)

Tegnap a gyüliben volt egy nagy-nagy beszélgetésem, ahol a 'pótapukám' megjegyezte, hogy látja, mennyire hiányzik nekem apu, hogy legyen mellettem egy apakép, hát meg na, értitek, ahogyan egy apa viszonyul a lányához. És teljesen igaza van. Apa 13, mindjárt 14 évvel ezelőtt összejött egy nála 12 évvel fiatalabb nővel, azóta együtt vannak, és feleségül is vette. Egy szemét önző rohadéknak érzem magam, amiért nem örülök a boldogságuknak, de nagyon-nagyon rosszul esik, hogy apa fütyül rám. Nem azért, mert nem érdeklem, hanem mert ehhez lett szoktatva.

Viszont mikor apával vagyok, érzem, hogy szeret, és hogy neki is szüksége lenne rám, de biztos vagyok benne, hogy ha ezt szóba merném hozni, akkor még annyira el lenne tiltva tőlem. Ez millió százalék. És bitangpusztulatosan fostos az is, hogy nem volt mellettem ahogy felnőttem. Eleinte hetente-kéthetente láttam, most már csak havonta egyszer, kb. 5 percre. És soha nem volt az, hogy na gyerekem, de jól nézel ki, volt kitől örökölnöd, vagy hasonló. Sehol semmi. És van egy olyan idézet, nem tudom pontosan hogy van, hogy a lányoknak életük első hercege az apukájuk. Hát nekem ez így kiesett. Mármint igen, ő az a herceg, aki ellovagol a francba a naplementébe, és vissza se néz. És mondja, hogy büszke rám mert egyetemre járok, meg mert szereztem munkát, de nem ÉRZEM. Mondja, de egyik fülemen be, a másikon ki, egyszerűen nem tudom komolyan venni, nem hiteles. Mintha egy rég nem látott ismerős a kerületből mondaná, hogy büszke rám. Ugyan már. És észrevettem, hogy nagyon sok mindent próbálok úgy csinálni, hogy apa értékelje. Nem úgy, hogy nekem jó legyen, hanem hogy az ő figyelmét felkeltsem, és azt mondja végre, hogy na igen lányom, ezt jól megcsináltad vazze. Mert mindig azt mondja, hogy vazze. Ez olyan apus.

Viszont annak örülök, hogy nem ott lyukadtam ki, mint a hasonló helyzetben lévő lányok. Nincs apakomplexusom, nem keresek magamnak valami jól szituált 40-es pasit. Szóval nem ilyen értelemben van szükségem az apai szeretetre, hanem az esik jól, ha valaki úgy gondoskodik rólam, hogy megkérdezi, mi van velem, és TÉNYLEG érdekli. Az utóbbi időben az egyik tanárommal alakult ki ilyen kapcsolat, pedig nem is tudja, hogy mi a helyzet velem meg apával, de szinte naponta rám ír a kék-fehéren, hogy mi van velem. A fent említett érzést elmondhatom anyai oldalról is, bár vele azért többet beszélgetek, mint apával, de azért töredelmesen bevallom, anya sem ad bele túl sokat abba, hogy értékesebbnek érezzem magam. Úgyhogy ugyanígy keresem a gondoskodó 'anyatípusok' társaságát. És tényleg jól esik, hogy a gyüliben nagyrészt ezt megkapom, pótapa, pótanya, sőt, pótnővér, pótbáty, és pótkistesók is jutottak (bár a húgomra nincs rossz szavam), de azt hiszem, nem kell ragoznom, hogy hiába van benne a 'pót' szócska, teljesen, úgy IGAZÁN egyikőjük sem tudja pótolni az eredeti családtagokat. És sajnos ez olyan dolog, amit nem most kellene elkezdeni helyrehozni (bár a reményt még nem adtam fel). Szóval, mindentől függetlenül, nagyon hálás vagyok az összes 'pótomért'. :)

Biztos tudnék még mit mesélni a jelenlegi állapotokról, meg történésekről, meg miegymásról, de most 'csak' ennyi jött ki belőlem, de tetszik ez a kendőzetlen őszinteség, úgyhogy még visszatérek. :D

Ekkor voltam 17 éves. Az őszt egyedül töltöttem, nem is pasiztam, sem hosszútávú, sem alkalmi kapcsolatra nem vágytam. Facebookon megtaláltam egy srácot, akire már 9. osztályban azt súgtam egy osztálytársamnak, hogy hozzámegyek feleségül. És 3 héttel ezelőttig teljesen ebben a hitben voltam. Mert a sráccal találkoztunk néhány alkalommal, végül összejöttünk. Életem legcsodálatosabb 4 évét köszönhetem neki. Engem még senki nem szeretett úgy, mint... Kobold. Legyen Kobold. Én hülye meg nem tudtam értékelni. Teljes valómban elfogadott úgy, ahogy voltam. Dohányozva, bolond családdal, sőt, még akkor is, mikor meghíztam mellette. Soha nem tudtam elfogadni önmagam, mert mindig az volt bennem, hogy meghíztam, löttyedt vagyok és undorító, egyszerűen nem értettem, hogy hogy szerethet ennyire, és miért tetszem neki. Azért ő is picit lüke volt, mert most, szakítás után 3 héttel elmentünk együtt sörözni, és elég sokat beszélgettünk a kapcsolatunkról. És most mondta el, hogy azért tetszettem neki meghízva is, meg akárhogyan, mert látta, hogy boldog vagyok. Hiába nem fogadtam el a testemet, de neki az tetszett bennem, hogy boldog voltam mellette, vele. És azt mondta, ilyenkor semmi más nem számít.

És most is bőgök, ahogy írom ezeket a sorokat. Tökéletesen tudom, hogy teljesen máshogy is lehetett volna alakítani ezt a kapcsolatot. Mind a ketten elszúrtuk. Én úgy érzem, hogy 150%-ot adtam bele a kapcsolatba, ő meg mondjuk 80 körül. Ezt ő is tudja, és sajnálja. De ő kiszeretett belőlem. Elképesztően, elmondhatatlanul, elviselhetetlenül fáj. Gondold el, hogy az az ember, aki köré az egész jövődet építed, aki minden tervedben ott van melletted, egyik napról a másikra kitörlődik a jövőbeli elképzeléseidből, elhomályosul, aztán egyszer csak eltűnik. Hiányzik minden kis apróság, hogy amikor tanulok ott ül mellettem, csendben gépezik, de ha megkérem akkor kikérdez. Amikor éjszaka dörög egy nagyot az ég, vagy rosszat álmodom, odabújhatok a hátához, ő meg morog egyet, de azért odafordul és átkarol. Amikor csak úgy elvisz moziba, én pedig kicsípem magam, ő meg megjegyzi, hogy de jól nézek ki. Vagy amikor csak úgy simán odaszól napközben, hogy milyen gyönyörű vagyok. És hülye-hülye-hülye-hülye voltam, hogy nem értékeltem. Ha újrakezdhetném, egészen máshogy csinálnám. Egyetlen dolog vigasztal (na jó, semmi nem vigasztal), hogy egy csodálatos barátot szereztem a személyében. Most olyan vagyok, mint a kisgyerek a boltban, mikor hisztizik, hogy nem kaphat meg valamit. Nem érdekel, hogy lesz jobb, meg Istennek sokkal jobb terve van velem. Nekem Ő KELL, Ő KELL, Ő KELL! És minden 'járuléka': a gyönyörű együtt töltött pillanatok, az összebújások, a randik, a közös kajálások, az utazások, kirándulások, kézen fogva sétálások, sőt, még a hülyeségei is.

Most pénteken, mikor együtt söröztünk, teljesen véletlen úgy alakult, hogy nem volt hová mennem aludni. Ő pedig felajánlotta, hogy aludhatok nála, teljesen baráti alapon. És valóban, abszolút semmi nem történt köztünk, feküdtünk és aludtunk egymás mellett, majd reggel hazajöttem. (Ja, amúgy az utolsó évben együtt éltünk, ez is baromira megnehezíti a dolgot.) És mikor leszálltunk az éjszakai buszról, hogy hazasétáljunk hozzájuk, megszokásból nyújtotta a kezét. Én nevetve mondtam, hogy hihi, nem adom a kezem, ő mosolyogva bocsánatot kért. Én meg belül zokogtam. Ez az érzés széttép belülről. Mások előtt tök erős vagyok, és már túl is lendültem a szakításon, és tök hepi minden. Aha, a lónak a... fülét! Elmegyek suliba, hihihi-hahaha, elmegyek gyülibe, hihihi-hahaha, itthon anyuékkal beszélgetek, hihihi-hahaha. Aztán amikor este egyedül maradok, és becsukom magam mögött az ajtót, akkor egyszerre tör ki belőlem az aznapi bőgés-adag. Nálam amúgy is minden sírással jön ki, még az öröm is. De ilyenkor elképesztő hisztérikusan tudok zokogni. Régen a pszichológusom azt mondta, a sírás haver. Persze, tök jó amikor kijön a sírás, meg álomba sírom magam, de egyáltalán nem érzem magam megkönnyebbültnek utána. Nem tudom, mit tehetnék. Hiányzik. Úgy érzem, hogy nem bírom nélküle. De muszáj, mert sajnos sehogy nem lehet visszacsinálni... Annak idején 'egy testté lettünk', és úgy érzem, egy lélekké is, nem volt ő, meg nem volt én, hanem MI voltunk. És most mintha félbeszakítottak volna, a másik felem eltűnt mellőlem egyik napról a másikra. Egy szó jut eszembe erről: KÍN.

Hát itt tartok most. Manapság divatos kifejezéssel élve szingliként, alkoholista anyuval, a hugommal, a nevelőapámmal, az alkoholista nagynénémmel, az ex-rákos nagymamámmal meg egy kutyával egy lakásban élve, keresztényként. A jelenlegi körülményekről majd holnap, azt hiszem, mára bőven elég volt belőlem. :D

És akkor eszembe jutott, hogy mivel vághatok vissza legjobban Tominak; ha összejövök a legjobb haverjával. Igen ám, de a legjobb haver nem kapcsolatot tervezett, hanem amolyan hosszú távú 'barátság extrákkal' dolgot. Ő szőke volt, kék szemű, és izmos. 16 éves kislányok álma. Gondoltam, vágjunk bele. De Tominak nem szólhattam róla, meg senkinek sem. Maximális titokban kellett tartani, nehogy leégessem, hogy velem... Öööö... Turbékol. 9 hónapig tartott ez a 'mondhatni-kapcsolat', csak egy kicsit máshogy alakultak a dolgok. Én beleszerettem a srácba, ő meg nem szeretett belém. Megtiltotta, hogy dohányozzak, én viszont sunyiban kimentem az iskola dohányzójába elszívni egy cigit. Ő meg rafkós volt, utánam küldött egy részemről ismeretlent kukkolni, hogy vajon rágyújtok-e. Én nem tudtam, hogy ő megtudta, csak aznap délután. Átjött hozzák a szokásos pásztorórára (anyáék úgy tudták, hogy normális, legális, publikus kapcsolatban vagyunk), majd miután tettük a kis dolgunkat, egy szál semmiben feküdtünk egymás mellett, aztán ő felült az ágy szélére, és láttam, hogy nagyon gondolkodik valamin. Kérdeztem, mi a gond. Ő pedig azt mondta, ne haragudjak. Persze megkérdeztem, hogy miért. Megkért, hogy üljek fel. Ahogy felültem, olyan pofont lekevert, hogy azt hittem lerepül a fejem; felrepedt a szám és a szemem alatt lila monokli éktelenkedett még néhány napig. Ez volt a kezdet. Ezentúl minden héten volt valami, amin kiakadt. Annyi elfojtott agresszió volt benne, és visszanézve nem utálom, nem gyűlölöm, nem haragszom rá, hanem sajnálom őt, amiért ilyen szó szerint beteg ember lett belőle. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, olyan voltam, mint egy pincsikutya, mindig az ő érdekeit tartottam szem előtt, mégis mindig talált valamit, amiért elverjen. Egy idő után rájött, hogy nem célszerű az arcomat ütni ököllel, mert az egy kicsit feltűnő, úgyhogy inkább fojtogatott (mondjuk az is látszott), a fenekemet ütötte teljes erővel, és olyan is előfordult, hogy hasbarugdosott. Félreértés ne essék, ez nem úgy történt, hogy hagytam neki, hanem mindig valahogy le tudott fogni. Mondom, izmos volt. Ja, arról nem is beszélve, hogy ezek mellé mindig megkaptam, hogy dagadt vagyok, nincs mellem, és ronda vagyok mint az állat, és nem érek semmit, mert egy szarrágó kis picsa vagyok. De azt hittem, hogy szerelmes vagyok, és ez teljesen elvakított, nem akartam őt elveszíteni, mert azért voltak jó pillanatok is. Néha. Elvétve. Ritkán. A másik meg az, hogy féltem attól, hogy ha akár egyszer is nemet mondok, úgy szarrá ver, hogy ott halok meg.

Na mindegy, végül is vele úgy ért véget a dolog, hogy lett egy barátnője, és ő szerelmes lett. Hát jó. :) Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Szomorú voltam, amiért egy másik lányért hagy el, nem vagyok neki elég jó, ugyanakkor megkönnyebbültem, hatalmas nagy teher esett le a vállamról. Mikor először mondta, persze nagyon megrázott a dolog. Meg akartam ölni magam, és csak egy ’véletlen’ miatt nem sikerült. Azóta is ott van a heg a csuklómon, de tervezem, hogy egy tetoválással eltűntetem. Ja de amúgy mikor vele összekerültem, felhagytam a piával meg a drogokkal. Ennyi pozitívum volt benne.

Utána nyáron volt egy 4 hónapos kapcsolatom, amiből 2 hónapot nem is találkoztunk, ez olyan semmilyen volt, szóra sem érdemes. Úgy szakított, hogy azt mondta, 'kész'. Mondom mi kész, a bableves? Hülyegyerek. Mindegy.

A középsuliba bekerülve azt vettem észre, hogy a fiúkkal sokkal jobban, könnyebben tudok barátkozni. Egyszerűen csak közelebb álltak hozzám, az életfelfogásuk (mint például mások előtt büfögni), na, szóval jobban megértettük egymást. Emiatt a lányok természetesen leribancoztak, már 2 hónap után, 9. osztályban az a hír járta, hogy rajtam bizony a fél iskola átment. És akkor még nem is volt semmiféle testi kapcsolatom. Csak tudod, hogy megy ez... Ha valakinek sokat mondanak valamit, előbb-utóbb elhiszi. Úgyhogy összejöttem egy sráccal, aki már az első nap óta tetszett, és másfél hónap után, 14 évesen lefeküdtem vele. Bocsánat, amiért ennyire őszinte vagyok, de minden ilyen dolog hozzá tartozik ahhoz, aki és ami most vagyok. Ha nem bírod az ilyet, még most ikszeld ki az ablakot. :D Aztán ezzel a fiúval majdnem másfél évig együtt voltunk, tehát ő volt az első komolyabb kapcsolatom. Amíg vele voltam, nem dohányoztam, nem is nagyon iszogattam, max. karácsonykor egy kis tojáslikőrt, ha anyáék megengedték.

Ronda szakítás volt. Volt egy lány, aki a velük szemben lévő házban lakott, és minden nap találkozgattak. Tomi váltig állította, hogy ők csak barátok. Aha. Egyik reggel összeharapott nyakkal jött be az iskolába, akkor mondtam neki, hogy oké, ezt fejezzük itt be. Ő meg azt mondta, 'jóvan'. Hát akkó' jóvan'... Elég sokáig tartott kihevernem, és akkor kezdődtek az igazán kemény dolgok.

Úgy füstöltem, mint egy gyárkémény, és ittam mint a gödény, de ez még semmi nem volt. Meghívtak egy füves cigire. Mondom bajom nem lesz tőle, egye kavics, kipróbálom. Aztán a kipróbálásból napi több gramm fű lett (aki hobbiszinten füvezik, az egy cigiben max. 0,5 grammot szív el), mindennaposak voltak a füvezések, anyáéktól loptam pénzt, meg ékszereket adtam el, hogy legyen pénzem fűre. És akkor egyszer csak megkérdezték, hogy nem érdekelne-e valami komolyabb. Akkor beindultam. Pia, fű, speed, ecstasy, meg még ki tudja, micsodák. Ezzel egy időben bulizni járkáltam, iskolaidőben is, pont nem érdekelt, hogy másnap iskola, inkább minden este más srácnál 'vigasztalódtam'. Nem vagyok büszke ezekre a dolgokra, de át kellett élnem ahhoz, hogy most ott tarthassak, ahol. Emlékeztetem a kedves olvasót, hogy ekkor 16 éves éppen elmúltam.

Én kicsit máshogy adtam elő a dolgokat ennyi idősen, mint Hiszti. Ugyanúgy hetedikes voltam, és ugyanúgy kamaszodtam, bejött a képbe a 'nagylány lettem, nekem ne pofázzál muter', meg hasonlók. Hiszti azért nem ilyen erőteljesen nyomja. :) Aztán egy évre rá már az egyik közkedvelt belvárosi csomópont egyik aluljárójában iszogattam vedeltem a kannás bort a skinhead meg punk barátaimmal. Ja, tényleg fura, hogy ez a két stílus mennyire egymásra talált, pedig nem szokásuk. :) Én meg a kettő közötti átmenet voltam, hogy mindenkinek megfeleljek. Jellemző... :)

A suliban állandóan cseszegettek valamiért (ja igen, néha fogok használni ilyen szavakat; van olyan környezet, ahol nem használom, mert mások nem tűrik, de a saját kis magánéletemben használom, mert nem gondolom, hogy bármiben is befolyásolna bármit - erről bővebben később). Voltam zombifejű a karikás szemem miatt, kutyafejű az érdekes arcformám miatt, terminátor a fogszabályzóm miatt, rotációs kapa a nagy nyuszifogaim miatt, később meg a letört nyuszifogam miatt.

Még abban az évben, nyolcadik osztályban, amikor a középiskolai központi felvételi előkészítőre jártam, ott megismertem az első pasimat, Gábornak hívták. Másfél hétig jártunk, és amikor kiderült, hogy beleszeretett a legjobb barátnőmbe, nagyon kikészültem. Fiatalság - bolondság. Ja, ez a szólás nálam gyakran elő fog fordulni. :D Ennél a srácnál fel akartam vágni, ezért azt mondtam neki, hogy dohányzom, ezért adott egy fél csomag (akkor még papírcsomagolása volt) barna Szofit. Besza-behu, gyorsan bementünk az előbb említett barátnővel a suli wc-jébe az egyik órán, és elszívtunk rögtön vagy 4-5 szálat. Ez volt az első alkalom nekem. Még csodálkoztam is, hogy nem szédültem meg nem volt hányingerem, ahogy mondani szokták. Hát azért, mert nem tüdőztem le a füstöt, ilyen kis nyomi voltam, hogy még cigizni sem tudtam. :D Aztán a tanárok persze megérezték a cigifüstöt, de jól rákentük a hetedikes lányokra.

Szóval véget ért ez a másfél hetes 'nagy szerelem' - persze nem szerelemről volt szó, csak menő volt, hogy van egy pasim. Azon a nyáron sikerült elfogyasztanom két srácot, mindkettő menőzésből persze, kézen fogva jártunk, kemény dolgok voltak ezek. :)

Nos, ha az ismerőseimet kérnéd meg, hogy egy szóval jellemezzenek, akkor a 99%-uk a becenevemet mondaná ki, amit nem szeretnék megosztani, hiszen anonim jelleggel írom a blogot, és csak az tudja, ki vagyok valójában, akivel én magam osztom meg a bejegyzéseim elérhetőségét. Muhaha. Úgyhogy az egyszerűség kedvéért Kicsi néven fogok futni.

Szóval sziasztok, Kicsi vagyok - és tényleg, 154 centi mély vagyok -, a 22. évemet taposom, úgyhogy már tök bölcs vagyok meg minden. Na jó, nem. Viszont eléggé sajátos szemszögem van, a világ minden dolgát tekintve. Van akinek ez tetszik, van akinek nem, na bumm. :)

Azért hoztam létre ezt a blogot, mert nagyon-nagyon sok minden kavarog bennem mélyen, legbelül, amivel ugyan néha telenyomom a kék-fehér közösségi oldalt, de amikor az emberek a könnyeiket morzsolgatják, vagy épp önfeledten kacarásznak a posztjaim felett, akkor én még mindig csak a felszínt kapargatom.

Sokkal több rejlik bennem, mint amennyit ki merek mutatni. A negatív érzelmeimet el akarom nyomni, mert nem akarok gyengének tűnni, viszont szörnyen kínzó, mikor egyedül maradok a gondolataimmal, és folyamatosan kattog az agyam valamin. Sajnos nincsen a közvetlen környezetemben olyan ember, akinek tényleg őszintén elmondhatnám azt, ami bánt, vagy foglalkoztat. Vagy ha elmondhatom, akkor sem érdekli. És akkor most a szűk családi körömről beszélek, mint anya-apa.

Amúgy anya meg apa különmentek mikor 6 éves voltam. Mert hogy házasok sem voltak, zabigyerek vagyok, nahát. Viszont soha életemben, azóta sem láttam még egy olyan nagy szerelemben élő párt, mint anya meg apa voltak. Talán ezért is rázott meg annyira a kapcsolatuk felbomlása. Vagy mert anya félrement valaki mással, akivel azóta is együtt él, és akivel 16 év alatt nem sikerült ki- és megbékülnöm. Az egyetlen dolog, amiért megérte ez a kapcsolat, az a csodálatos húgom, nevezzük Hisztinek. Mert hogy tisztára hisztis, 13 éves, tudjátok, hogy van ez ebben a korban. :)