Anyunak meglágyult a pici szíve, kaptam orbáncfű kapszulát, jeee! Remélem, megint helyrejövök tőle. :)

Plusz boldogsághormon: tegnap megint találkoztunk az exemmel, elintéztük a karácsonyi bevásárlást, vagy legalábbis egy részét. Tök jó kis saját készítésű dolgokat találtam ki, remélem, az érintettek örülni fognak neki. Nem volt ölelgetés, meg kedves szavak, meg miegymás, de egy csomó feszkót ki tudtam beszélni magamból, és tényleg érdeklődve hallgatta, és megint úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Viszont ez az érzés ezúttal még most reggel is tart. :)

Annyi megoldás jut eszembe, hogy ezt meg azt lehetne csinálni, hogy javuljanak a körülmények, de végső soron mindig arra jutok, hogy 'csak' imádkozni kell érte. Mert mikor Isten lábai elé helyezek MINDENT, akkor meg aztán tényleg-tényleg úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Amikor imádkozom, és be nem áll a szám (bár legfőképpen azért, mert nem hagynak itthon nyugtot, ezért gyorsan el kell hadarnom a dolgokat), akkor annyira körül tud venni azzal a végtelen szeretetével, vagyis inkább szerelmével. Leírhatatlan.

Nem vagyok tökéletes, és itt a földön senki nem az. De Őt nem érdekli, tudod? Nem az érdekli, hogy mennyire vagyok/voltam bűnös, hanem az, hogy elhiszem-e, hogy igenis VAN megváltás a bűneimből Jézus Krisztusban. És igen, elhiszem. És nem vagyok hajlandó befogni a számat, még ha csak egy-egy közösségi hálón megosztott dicsérettel is, de igenis hirdetni akarom, hirdetnem KELL az Örömhírt. Nem (csak) azért, mert meg van írva, hanem inkább azért, mert belső késztetésem van rá.

És akármennyire is padlón vagyok, és elegem van mindenből, és igen, ronda dolgokat is szoktam mondani (csúnya beszéd és káromkodás közt van különbség - szerintem), és nem élek tökéletes életet, de tudom, teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Istenhez mindig visszafuthatok, akármi hülyeséget is csináltam, és Ő meg lehajol, és kitárja a karját, végtelen szeretettel várja, hogy odafussak a karjai közé. Ő maga egy csoda!