Szóval voltam pszichiáternél, megerősítette a feltevésemet, hogy ja, ez depresszió. Felírt egy hangulatjavítót amit nem voltam és nem is vagyok hajlandó bevenni, eleget tanítottak róla, hogy mennyi mellékhatása van, plusz volt 'szerencsém' élőben is tapasztalni. Mondta, hogy menjek el pszichológushoz, de még mindig nem tudom kifizetni. Úgyhogy elkezdtem szedni az orbáncfű-kapszulát. Egy hónapig szedtem, és tényleg segített. Nem szoktam rá, gyógynövényre lehetetlen rászokni, de azért érzem, hogy elfogyott.

Olyan hatást váltott ki belőlem, hogy ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, akkor őszintén mosolyogva tudtam mondani, hogy köszönöm, alakulok. Mert tényleg így éreztem. Aztán kb. 2 hete elfogyott, nincs pénzem újat venni, anya meg nemes egyszerűséggel nem vesz. Ami amúgy érthető, nem az ő problémája, én meg nem fogok érte hisztizni, mint a kisgyerek a csokiért. Csak annyi, hogy most megint fostengerben vagyok. Semmi extra, csak ilyen napi 2-3 órát elbőgicsélek magamban, meg egyre hülyébb gondolatok cikáznak a fejemben, amit még ide sincs merszem leírni.

Beszélni még mindig nem tudok senkivel erről. Úgy értem, Isten ott van, hogy beszélgessek vele, de igenis igénylem az emberi társaságot, beszélgetést is. Ja, erről jut eszembe: a nagy barátnővel is megromlott a kapcsolatunk, egyszerűen csak talált 2 új barátnőt akik nem húzzák le az életkedvét. Tök őszintén mondom, hogy megértem. De azért szarul esik. Úgyhogy most aztán tényleg-tényleg egyedül maradtam.

Anya mindig mondja, hogy hát tuuudooooood, ha van valami, nekünk mondhatooood, a családunk azért van, hogy egymás mellett legyüüüünk, tuuuuuudoooooood. Aha. Itt a nevelőapám, aki csak akkor normális (pl. néhány napja), mikor anya megfenyegeti, hogy elküldi innen a francba. Tudjátok, elég gyakori köztük a veszekedés, anya kb. évente 2-3 alkalommal találja ki, hogy na most akkor elküldi. De a kedves nevelőapának ma sikerült beszólnia egy olyan dologra, amihez abszolút nincs köze, pontosan arra, hogy kupi van a szobámban. A múltkor csináltunk egy nagytakarítást, azóta rendet tartottam, de mióta lelkileg megint a béka segge alatt vagyok, azóta nincs kedvem rendet tartani. Vagyis inkább úgy fejezném ki, hogy nem tartom saját magamat annyira, hogy megérje az én kedvemért rendet rakni. Más kedve meg nem érdekel.

Na, ki van még? Ott van még a hugom a maga kis 13 évével, nyilván nem neki fogom mondani a dolgaimat. Teher lenne neki, meg kamasz, meg érzékeny, meg blabla. Egyszer próbáltam neki elmondani, hogy éppen akkor mit éreztem, ő meg tök kukán ült és nézett. Nem egy pszichológus alkat. Akkor ott a nagynéném, akinek a Xanaxra való ivászata már addig fajult, hogy egy átlagos nap délutánján már nem érteni amit beszél. Hööleeemöldenööö. Nagyjából eddig terjed a kommunikációs készsége. És ott van még anya, akinek valamelyik nap szerettem volna elmondani, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Akármennyire is nem hihető, de nem csak az van bennem, hogy hú de szar nekem, hanem bazisok érzés, érzelem, gondolat kavarog bennem. Ő meg közölte, hogy ez őt nem érdekli. Ennyit az összetartó családról, meg a mondjadhabajvan-ról.

Szóval most az van, hogy az exemmel még mindig beszélünk minden nap, néha találkozunk is egy kajálásra, és tök jól elbeszélgetünk mint két barát, és becsszó, nekem ez TÉNYLEG jót tesz, legalábbis jobbat, mintha nem beszélnénk egy mukkot sem. Láthatóan ő is jól érzi magát a társaságomban, és ennek nagyon örülök. Meg annak is örülök, hogy megy tovább a kis élete nélkülem is. Örülök, de attól még elviselhetetlenül fáj. Akárki kérdezi, rávágom, hogy persze, túl vagyok rajta, minden oké. Sőt, általában még vigyorgok is mellé. De közben meg, ha valaki rákérdezne, hogy tényleg? Akkor biztos, hogy kibuggyanna belőlem a zokogás. Nem, semmi nincs oké te idióta, gondolkozz már! Mindenemet őköré építettem, ő volt a mindenem itt a földön, és egyik napról a másikra elveszítettem. Normális vagy, hogy lennék már jól?

És amikor egy-egy kiborulásomat leírom neki, mondjuk anyáék miatt, vagy apuval volt valami, vagy akármi, akkor mindig próbál megnyugtatni, és mikor személyesen találkozunk és beszélgetünk, néha magától megölel, és azt mondja, hogy ő most jól megszeretget, hogy tudjam, hogy igenis szeretni való vagyok, és azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor azért egy picikét elhiszem neki, és nyugodtabban alszom. Persze másnap reggel felkelek, és rájövök, hogy nem lett minden rendben, de olyan jó néhány órára elhinni. Ő az egyetlen, akinek elhiszem. És még mindig kínzóan hiányzik, az, hogy itt feküdjön mellettem, hogy hozzábújjak és a mellkasán aludjak el, vagy hogy simogassa a hajamat... Épp tegnap jutott eszembe, hogy talán mikor náluk laktam, akkor is ott volt előttem a lehetőség, hogy bömböljek egész nap, de volt egy fénypontja a napnak, amire érdemes volt várni, hogy ő hazajön este, befekszik mellém és megpuszil. Most mire várjak? Hogy a húgom este befeküdjön mellém és a maga kis bunkó stílusában nyomja a baromságait? Hát arra aztán tényleg megéri várni... Ja, és amúgy rájöttem, hogy a húgomnak nincs rám annyira szüksége, mint gondoltam, sőt! Eddig mindig úgy gondoltam a helyzetemre, hogy az egyetlen dolog amiért megéri itt lennem az az, hogy neki szüksége van rám. Hát most jól seggbe lettem rúgva, mert a gyerek le se tojja a fejemet, elvan a maga kis világában, csak este jön át, hogy nézzünk sorozatot aztán aludjunk. Napközben meg pont nem érdekli, hogy itt van valami idegen a szobában, akit néha lát, hogy kimegy cigizni, és akkor is olyan mint egy élőhalott.

Amúgy tényleg olyan vagyok, ezek a lelki izébizék kihatnak a fizikai állapotomra is. Nekimegyek az ajtófélfának meg ilyenek. Pedig nem iszom semmit, tényleg! :D

És most megint kezdődnek a vizsgáim - illetve már nagy részét letudtam, hála Istennek! -, megint fokozódik az egyébként sem kevés stressz. Amiről nyilván én tehetek. Nem értem, mi a francért foglalkozom én mások véleményével?! Komolyan, ha lazán le tudnék tojni mindenkit, sokkal könnyebb életem lenne. MIÉRT nem tudok megszabadulni ettől a rohadt álarctól, hogy mindig azt az oldalamat mutassam, ami a másik félnek éppen tetszik? Rohadtul idegesítő.

Szóval tanulás. Nincs sok vizsgám ebben a félévben, de ami van, az olyan sűrűn, hogy valóban non-stop tanulást igényel, ezért egyeztettem a gyüliben a fő technikai emberkével, hogy csak kéthetente tudok járni, mert rengeteget kell tanulnom. Neki meg az volt az első kérdése, hogy 'egyéb kifogás?' De basszus, miért nem értik meg az emberek, hogy TÉNYLEG nem érek rá bemászkálni vasárnap?! Úgy értem, amikor ott vagyok, az tök jó, de (hangsúlyozom) CSAK AZ UTAZÁS 3 és fél órámba telik. Ráadásul minden vasárnap reggel vagy negyed órát kell várnom a Blahán a buszra, és az alatt a negyed óra alatt kérnek egy szál cigit, elkérik a tollamat és nem adják vissza, kérnek egy kis aprót, és el akarnak vinni egy körre. Roppant kellemes amúgy...

Úgyhogy ez meg a másik amit nem értek, hogy az emberek miért feltételezik mindig a legrosszabbat? Nem ellógni akarom a gyülit, igenis szeretek ott lenni, és tudom, hogy nagyon jó hatással van rám. De egyszerűen nem fér bele.

Ja, amúgy félreértés ne essék, aki kérdezte ezt a kifogásos dolgot, őt nagyon szeretem, a feleségével együtt. Facebookon elég sokat szoktunk beszélgetni, elképesztő kedves emberek, és amúgy megértőek is a hülyeségeimet illetően, csak ez a beszólás egy kicsit betett. És azt is mondták, hogy nagyon a szívükön viselik a sorsomat, amit rendesen meg is könnyeztem. Ők azok, akik egyrészt korban is közelebb állnak hozzám mint a többség, másrészt látom rajtuk, hogy őszintén gondolják azt, amit mondanak. És lehet, hogy nagyképűnek tűnik ez a kijelentés, de igenis szükségem van arra, hogy azt érezzem, hogy értékes vagyok. És ezt tőlük megkapom.

Meg az exemtől is, csak hát mint tudjuk ő ugye már nem szerelmes. Mázlista. Vagy nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, azt tudom, hogy elképesztően fájdalmas a pici szívemnek amikor eszembe jut. Hogy egyszerűen már nincs. Ő van meg ÉN vagyok, MI már nincs. Nem tudom pontosan leírni, hogy ez testileg milyen érzés, de azért megpróbálom. Bármikor amikor eszembe jut, ugrik egyet a mellkasom előre, hirtelen kiugrik belőlem az összes levegő, gombóc lesz a torkomban, és könnybe lábad a szemem. De tök ügyesen megtanultam leplezni, úgyhogy ha vele vagyok, soha nem sírok. Nem kell róla tudnia, hogy nekem szar. :) ...És azt hiszem, ez már a mottómmá vált.